Egész nyáron a Bandittal jártam, nagyon szépen összemelegedtünk. Egy igazi megbízható, hűséges társsá vált a mindennapokban, aki, ha akarom, valódi fenevaddá változik.

Nem akarom. Illetve csak ritkán cincálom a bajszát, törekszem inkább a nyugodt, élvezetes motorozásra, végül is az én koromban már a megérkezés is fontos, nem csak az út...

Na a lényeg, hogy a vásárlás utáni kötelező átnézést hónapokig halogattam. Egyrészt, mert jó volt a moci, ahogy volt, másrészt meg kicsit féltem, nehogy kiderüljön, bontószökevényt vásároltam. Persze hülyeség, mert jobb, ha előbb kiderül a turpisság, de nagyon jó áron vettem a gépet, 350ezer volt + forgalombahelyezés, vagyis 450-ért a nevemre írva, friss műszakival kezdhettem vele a motorozást, míg a hazai kínálatban a hasonló kategóriája, de közel sem ilyen szép állapotú motorokért minimum 550ezret kellett volna fizetnem, ráadásul arra még minimum +50ezer az átírás, eredetvizsga, utánajárás, stb.

Kicsit elkanyarodtam a témától, szóval augusztusban csak elvittem a szervízbe, nézzék át, minden rendben van-e a géppel. Ahogy lépek be a szervíz kapuján, mindig szét szoktam nézni, hiszen általában minimum 2-3 tucat moci szokott várakozni az udvaron, és mindig megnézem őket.

Első pillantásom egy szép klasszikus túramotorra esett, messziről pont olyan volt mint egy XBR, de nem láttam rendesen, mert jó szorosan parkoltatják ott a motorokat, másképp nem fértek volna el. Ahogy közeledtem, és megláttam a motort négy lépésben hasított felém a döbbenet:

1: - Jéé, ez egy XBR!
2: - Jééé, ez pont olyan, mint az enyém volt
3: - Jééééé, bazmeg ez az én motorom
4: - Azt a kurva!!!

A negyedik fokozat akkor következett, amikor megláttam, hogy az én drága első nagymotorom, az első igazi kedvencem, mely a motorozás élményét egy életre meghatározta számomra, alaposan szét van zúzva, szegény.

A döbbenettől nem jutottam szóhoz. Csak álltam ott, és néztem szerencsétlent. Végigpörgött, hány órát töltöttem alatta matatva, hányszor küzdöttem literszám verejtékezve, mikor egy hét különbséggel kétszer cseréltem ki mindhárom csapágyat a hátsó kerékben, javítgattam, szépítgettem a vázat és szerelvényeit. Minden porcikáját a legapróbb részletekig ismertem, mindig úgy éreztem, az összes kopásnyom, karcolás és sérülés egy kicsit hozzám is tartozik, személyiségem része.

Megbékéltem vele, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy tovább kell lépnem, és egy újabb motort kell vennem, de rettenetes érzés volt szárszaszegett madárként viszontlátni a gépet, ami ilyen közel állt a szívemhez...

Nem kívánom senkinek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.